Múlt és szerelem - 1. Kétségbeesés

1.    Kétségbeesés

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor a telefonom csörögni kezdett. Biztos Clair az, megbeszéltük, hogy együtt megyünk vásárolni. Dan megkapja azt a hatalmas plüss macit, amit a múltkor láttam, Mollynak pedig megveszem azt az óriási babaházat, amiért már lassan fél éve könyörög. Végre sikerült annyi pénzt összegyűjtenem, hogy normális karácsonyunk legyen. Vagyis, nem, mégsem, mert tartozom a főbérlőnek kétszáz dollárral. Fogalmam sincs, hogy hogyan oldjam meg, de ha túlórázok a cégnél, és még az étterembe is bemegyek, és vállalom az éjszakai műszakot, akkor talán sikerül kihúznom magunkat a szarból. Miért gondoltam azt, hogy egyedül fel tudok nevelni két gyereket? Főleg egy olyan állás mellett, ami eléggé instabil. Mondjuk eddig egyszer sem panaszkodtak rám. Én rendesen végzem a dolgomat, mert komolyan veszem ezt a munkát. Gyorsan elkezdtem összepakolni, felvettem a kabátomat, majd kiléptem az irodámból. Már éppen elindultam volna, mikor meghallottam Georg hangját.

- Emma, kérlek, gyere az irodámba, beszélni szeretnék veled.

A pulzusom felgyorsult, és a hanglejtésből rájöttem, hogy nem jó hírt szeretne velem közölni. Édes istenem, csak ne az legyen, amire számítok! A gyomrom bukfencezett, miközben egyre közelebb értem a főnököm irodájához. Ezek a fránya női megérzések, szinte mindig bejönnek. Ez az egyik ok, ami miatt nem szeretem, ha rosszat sejtek. Óvatosan belöktem a félig nyitva hagyott ajtót és leültem Georggal szemben. Látszott rajta, hogy nincs jó kedve. A homloka verejtékezett, a szemei alatt hatalmas fekete karikák voltak és a bőre, olyan fehér, mint a fal. Szegény lassan elmehetne vámpírnak, mert szinte semmi emberi formája nincs. Vajon mikor aludta ki magát utoljára rendesen? Ez egy jó kérdés volt. Mondjuk, én sem tudom, hogy hány hete volt olyan éjszakám, mikor nyugodtan aludtam volna. Na, mindegy, ilyen ez a munka, a szervezetem már kezdi megszokni. Szerencsére a gyerekekre is marad időm, nos, az már más tészta, hogy két éve voltam utoljára szórakozni. Danielt nem bízhatom rá Clair-re, mert még túl kicsi. Nem az, hogy nem bízok meg drága barátnőben, de ő is fiatal és volt már rá alkalom, hogy felhívta az egyik barátját az én lakásomra. Azóta nem nagyon merem rá bízni a kicsiket. Így is necces a dolog a gyámhatóság miatt. Ha valaki elszólja magát, hogy néha egyedül vannak a gyerekek, akkor nekünk annyi. Se perc alatt elveszik tőlem őket. Én pedig abba belehalnék, mert mindennél jobban szeretem őket. Csak azért nem vagyok otthon, hogy nekik mindenük meglegyen. Igaz így is nehéz, és néha meg kell szorítani a nadrágszíjat, de szerencsére ők ezt nem nagyon veszik észre. Georg megköszörülte a torkát, majd vett egy mély levegőt és belekezdett a mondandójába.

- Gondolom hallottál már arról, hogy leépítések vannak a cégnél, mivel a csőd szélén állunk. Nos, te vagy az eddigi legszorgalmasabb és legjobb titkárnőm, de a vezetőség azt gondolja, hogy van nálad jobb is, szóval sajnálom, de holnap déltől nem vagy a cégünk dolgozója. Én mindent megtettem az érdekedben, de a góré hajthatatlan volt - hajtotta le a fejét szomorúan.

Megsemmisülten bámultam rá, és egy szót sem tudtam kinyögni. A levegő hirtelen szörnyen forró lett, a gyomrom összeszorult, miközben a vérnyomásom az egeket verdeste. Nem hittem el azt, amit hallottam. Egyszerűen képtelen voltam felfogni a szavai jelentését. Mindig rendesen dolgoztam, soha nem késtem, ha kellett más helyett is megcsináltam a munkát. Úgy látszik, hogy ez a baj. Nem kellett volna ilyen szorgalmasan dolgoznom. Vagy...

- Az a baj, hogy én nem tártam szét a lábam az igazgató előtt? Vagy az új csaj ügyesen tud mélytorkozni? - vontam fel a szemöldököm hitetlenkedve. - De tudod mit? Nem érdekel, inkább megtartom a méltóságom, és nem teszek ilyen undorító dolgokat. A végkielégítést postán, ha lehet - morogtam, majd választ sem várva felálltam és kisétáltam a helyiségből.

Felvettem a pókerarcomat, és úgy sétáltam végig a kihalt folyosókon. Egy-két irodában még égett a villany, pedig már éjfél is elmúlt. Hát igen mindenkinek kell a plusz pénz, főleg azért, mert egy hét múlva karácsony. Mit mondok a gyerekeknek? Sajnálom, de az ajándékotokra szánt pénzt az albérlet kifizetésére kell felhasználnom, remélem nincs harag. Szerintem örök életre megutálnának, mivel megígértem nekik, hogy most először normális karácsonyunk lesz.

- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte mérgesen Clair, mikor beszálltam az autójába.

- Kirúgtak - morogtam egy cseppet sem kedvesen.

- Hogy micsoda? - nyíltak tágra a szemei.

- Jól hallottad - sóhajtottam fel idegesen.

Még mielőtt bármit mondhatott volna csörögni kezdett a telefonom. Kiszedtem a táskámból, megnéztem, hogy ki hív, majd megnyomtam a zöld gombot.

- Szia, Tom! Mondjad, mi nyomja a lelked?

- Van egy rossz hírem - motyogta bűnbánó hangon.

- Ennél rosszabb már úgy sem lehet, szóval ne kímélj - dünnyögtem az orrom alatt.

- Az étterem huszonhetedikéig zárva lesz. Sajnálom Em, tudom, hogy kell a pénz, de a főnök szava az szent és sérthetetlen - mondta a végét undorral teli hangon.

Elnyomtam egy igen durvának ígérkező káromkodást, majd vettem egy mély levegőt és viszonylag nyugodt hangon megszólaltam.

- Semmi baj, gondolom te mindent megtettél. Mindegy most le kell tennem. Szia. - motyogtam, majd választ sem várva kinyomtam, és visszaraktam a táskámba a kis készüléket.

Clair szó nélkül beindította az autót, majd gázt adott. Mégis mit tettem, hogy ezt érdemlem? Két gyereket nevelek egyedül, huszonegy éves vagyok, akin tudok mindig segítek, de még a középiskolát sem tudtam befejezni.

- Mi a baj?- kérdezte úgy tíz perc után barátnőm.

- Szar az élet! Az étterem huszonhetedikéig zárva lesz. Most mégis mi a francot csináljak? - nyögtem fel kétségbeesetten.

- Mi lenne, ha felkeresnéd azt a Matt gyereket, Dan apját?

- Még csak az kéne! - horkantottam fel - Nélküle is meg tudom oldani a gondjaimat. Kösz, hogy haza hoztál - suttogtam.

- Nincs mit, ha bármi van, nyugodtan szólj, és én itt vagyok - mosolygott rám, majd megölelt.

Kiszálltam az autóból, intettem Clairnek, majd bementem a háztömbbe. Felszaladtam a harmadik emeletre, és közben előszedtem a kulcsaimat. Amint az ajtó elé értem, kinyitottam az összes zárat, bementem a lakásba, majd vissza is zártam. Az első utam a gyerekek szobájába vezetett. Dan ott feküdt Molly mellett és szorosan hozzábújt. Lassan odamentem hozzájuk, majd óvatosan megpusziltam őket. Átmentem a saját szobámba, majd leraktam a cuccaimat, és előszedtem az alvó pólómat. Csigalassúsággal mentem be a fürdőbe, ahol gyorsan letusoltam. Miután ezzel végeztem, visszamentem a hálóba és már majdnem lefeküdtem aludni, mikor meghallottam Molly kétségbeesett hangját.

- Anyu, gyorsan gyere ide baj van!

A vér is megfagyott az ereimben fogadott lányom hanglejtése hallatán. Amilyen gyorsan csak tudtam át rohantam hozzájuk és a látvány, ami fogadott szó szerint sokkolt.