Lelkem szavai - 03.05.

Eddig is utáltam a nővéremet, de most kiverte nálam a biztosítékot. Milyen jogon jön be Ő a szobámba? Tisztában van azzal, hogy tiltott terület mindenki számára. Még anyát is nagyon ritkán engedem be.

Nem tudom elhinni, hogy én és Alison rokonok vagyunk. Nem lehet, hogy Őt egy árvaházból hozták el? Rá is kérdeztem apánál, de sajnos nem azt a választ kaptam, amit szerettem volna hallani.

- Honnan veszed ezt a hülyeséget? Anyád pont ilyen volt tinédzser korában. Amikor megismertem eleinte utáltam Őt, de egy tragédia folyamán megismertem az igazi, érzelmes énjét. Alyban is van jóérzés, csak valahogy felszínre kell hozni - mosolygott rám kedvesen.

Úgy néztem rá, mint egy elmeháborodottra. A nővéremben jóindulat? Én meg Anglia királynője vagyok.

- Mit szólnál ahhoz, ha elmennétek bulizni, együtt? - ült le mellém anya.

- Azt, hogy nem - vágtam rá gondolkodás nélkül.

- De most miért? Sose szerettétek egymást. Kiskorotok óta ellenségegek vagytok. Felnőttetek, eljött annak az ideje, hogy elássátok a csatabárdot. - Apa hangja keményen csengett, de nem tudott meghatni.

- Nem, nem és nem! - sziszegtem mérgesen.

- Ebből elég legyen kisasszony! Ameddig az én házamban laksz, és az én kenyeremet eszed, azt teszed amit mondok! - csattant fel anya.

- Könnyedén tudom orvosolni a problémádat - mosolyogtam rá gúnyosan, majd felpattantam és egyenesen a szobámba mentem.

Mostanában valahogy éreztem, hogy szükségem lesz a bőröndjeimre, szóval nem hiába hoztam le a padlásról. Amilyen okos voltam még le is tisztítottam mind kettőt.

Nincs sok cuccom, mert a java része már a másik házban van. Nem volt erőm visszapakolni.

Amilyen gyorsan csak tudtam elpakoltam a maradék holmimat, majd miután még egyszer átnéztem a szobát, hogy biztosan elraktam-e mindent elindultam a garázs irányába.

Hála Istennek nem hallgattam anyáékra és megtartottam a házat, amit Tommal közösen vettünk. Már rég el kellett volna mennem innen, de jobb később, mint soha.

- Most meg mit csinálsz? - kérdezte hisztérikus hangon anya.

- Elmegyek - válaszoltam nyugodtan.

- Mégis hova?

- Oda ahol nem akarják eldönteni helyettem, hogy hogyan alakítsam az életem - morogtam, majd mit se törődve szüleim döbbent pillantásával kimentem az autómhoz.

Most már senki sem mondhatja meg, hogy mit tegyek. Innentől kezdve százszázaléki a magam ura vagyok.